Egri Kertvárosi Óvoda Ney Ferenc Tagóvodája

Hanna Künzel – Günter Schmitz Fognyűvő Manócska

Volt egyszer egy kisfiú – Gergőnek hívták. Nagyon szerette az édességet, például a nyalókát,
s ezért mindenki csak így szólította: Nyalókás Gergő.
 
Ha valakitől jutalomként pénzt kapott, azt sohasem a perselyébe tette, hanem a sarki boltba
szaladt, és cukorkát vásárolt érte. Reggelire mindig csak cukrászsüteményt, ebédre pedig édes
krémeket szeretett volna kapni. S amikor az édesanyja vacsorára vajas kenyeret és mosolygós,
piros almát tett elébe, Gergő éktelen visításba kezdett:
- Én ezt nem eszem meg! Csokoládét kérek! Cukorkát, nyalókát kérek!
 
Ezen kívül egy másik rossz szokása is volt Gergőnek: csak nagy ritkán mosott fogat. Nem
minden étkezés után, ahogy kellene, hanem csak reggel, mert az édesanyja erre nap mint nap
figyelmeztette. De este, amikor anyukája már fáradt volt a napi munkától, bizony előfordult,
hogy elfelejtette kisfiát megkérdezni:
- Fogat is mostál?
Fogkeféje ilyenkor szomorúan ácsorgott a szép piros pohárban, és tehetetlenül nézte, amint
Gergő tisztítatlan fogakkal somfordált az ágyba. Elalvás előtt Gergő csent még egy darabka
csokoládét, elrágcsálta, s természetesen most sem mosta meg a fogát!
 
Egy ilyen estén történt, amikor már-már elaludt, hogy egy icike-picike, gonosz manócska
ugrott be az ablakon. Szempillantás alatt a kisfiú takaróján termett, és vad táncba kezdett.
Gergő nagyon megszeppent! A manócska pedig egyre gyorsabb iramba táncolt, és dühödten
hadonászott valami kalapácsfélével. S közben rikácsoló hangon énekelt is:
- Nagy az én örömöm, hehehe!
Száraz odakint a fogkefe!
Üres pohárban a helye,
Nagy az én örömöm, hehehe!
Azután kuncogott magában, és így folytatta:
- Lesz nemsokára egy jó meleg odúm,
ahol kedvemre kalapálgatok,
nagy az én örömöm, hihi!
Gergő, nagy lesz a bánatod.
Most már igazán nagyon megijedt Gergő. Minden maradék bátorságát össze kellett szednie,
hogy meg merje szólítani a manócskát:
- Ki vagy te, manócska, és mi közöd van az én fogkefémhez?
A manócska mérgesen válaszolt:
- Hamarosan megismersz te engem! Csak egyél ezentúl is sok-sok édességet, s minél
ritkábban moss fogat! Legjobb, ha egyszerűen elfelejted, hogy fogkeféd van!
 
Amilyen hirtelen jött, éppen úgy el is tűnt a manócska. Vajon hová? Nyalókás Gergő ezt
bizony el sem tudta képzelni. Erőltette nagyon a szemét, hogy az icike-picike manócskát
megtalálja valahol, de hiába, mintha föld nyelte volna el, s a nagy igyekezetben észre sem
vette a kisfiú, hogy elaludt.
 

Reggel, amikor az édesanyja benyitott, hogy felébressze, egy feldagadt arcú, fogfájós
gyereket talált az ágyban.
- Jaj, jaj!...- bömbölt Gergő – rettenetesen fáj a fogam!
Nagyon elkomolyodott erre az édesanyja, és magyarázni kezdte:
- Látod, látod kisfiam, ez amiatt van, hogy olyan sok nyalánkságot, édességet eszel, s nem
tisztítod meg elég gyakran és alaposan a fogaidat! Apró morzsák maradnak a fogak közé
szorulva a süteményből, cukorkából, csokoládéból. Ennek örül ám igazán a gonosz
manócska! „Itt érzem jól magam!”- kiálltja vidáman, és előveszi icike-picike kalapácsát, s
addig kopácsolgat vele, míg ki nem váj magának egy jókora odút a fogban.
Ha pedig ezt az odút, amit a manócska készített, nem mutatjuk meg idejében a fogorvos
bácsinak, akkor bizony utolér a fogfájás! Ez a manócska ugyanis nem más, mint a Fognyűvő
Manócska, aki egyre mélyebbre furakszik a fogban, míg akkora nem lesz az odú, hogy
egészen bele tud bújni, annyira, hogy még a feje búbja sem látszik ki! Akkor aztán a világ
egyetlen fogkeféje sem tudja őt kikergetni onnan.
 
Nyalókás Gergőnek most egy szempillantás alatt eszébe jutott, ami az este történt, és jajgatva
mondta édesanyjának:
- A Fognyűvő Manócska, csak a Fognyűvő Manócska lehetett az, aki a takarómra ugrott, ott
táncolt és hadonászott, láttam őt, egészen közelről!
Anyukája megnyugtatta Gergőt:
- Add ide szépen a kezed, most azonnal elmegyünk a fogorvos bácsihoz, ő biztosan el tudja
kergetni azt a gonosz manócskát!
- És akkor már nem tud többé fájdalmat okozni nekem? – kérdezte Gergő bizakodóan.
- Ha elhatározod, hogy ezentúl sokkal kevesebb édességet majszolsz és rendszeresen mosod a
fogadat, akkor biztosan nem mer visszajönni hozzád – magyarázta anyukája. Mert Fognyűvő
Manócska csak azokhoz a gyerekekhez költözik be, akik nem használják a fogkeféjüket.
Fognyűvő Manócska ki nem állhatja a tiszta fogakat!!!
 
Mire Gergő és édesanyja ezt mind megbeszélték, oda is értek a fogorvos bácsi rendelőjéhez.
Leültek egy várószobában, ahol sok más gyerek és felnőtt várta velük együtt, hogy sorra
kerüljön. Egyszer csak nyílt az ajtó, mosolygós arcú nővérke szólt ki:
- Nyalókás Gergő, gyere be, te következel!
Gergő rettenetesen elszégyellte magát a neve miatt, amit most mindenki megtudott.
Legszívesebben a föld alá süllyedt volna! A rendelőbe érve egyik ámulatból a másikba esett.
Fentről egy óriási lámpa világított, akárcsak a Nap. Előtte állt a nagy szék, amelybe bele kell
ülnie annak, akinek a fogát kezelik. A fogorvos bácsinak mindenféle csudaszerszáma volt:
egy kicsike vízipisztoly, aztán egy másik pisztolyféle, amelyből szél fújt, ha bekapcsolták, és
még sok egyéb csillogó-villogó eszköz. És a barátságos doktor bácsi megengedte, hogy Gergő
a szélpisztolyt maga is kipróbálja, sőt még azt is, hogy a kezelő székbe ülve liftesdit játsszon.
Mert ez a csodálatos szék gombnyomásra felemelkedett meg lesüllyedt, akár egy valódi lift.
 
Mikor már eleget játszottak, nekiláttak együtt a munkának: Gergő hatalmasra tátotta a száját,
a doktor bácsi pedig hozzáfogott Fognyűvő Manócska megkereséséhez. Először egy kicsi
kerek tükröt vett elő, olyat, amelyben minden óriásinak látszott. Ezt bedugta Gergő szájába, és
az összes fogait alaposan körülkémlelte. Minden zugba belesett, s nem is telt sok időbe, amíg
Fognyűvő Manócskát meglelte rejtekhelyén. Most már nem segített a gonosz portékán a
bújócskázás, nem nyújtott többé menedéket az odvas fog. Ott állt Fognyűvő Manócskával
szemben, kezében a fúróval az ő legfőbb ellensége: a Gyógyító Doktor Bácsi. A fúró pedig
gyorsan nekilátott a takarításnak: kisöpört minden ételmaradékot a beteg fogból, s Fognyűvő
Manócskának nem volt hová menekülnie.

Pedig ezután következett még a haddelhadd! Megindult a vízipisztolyból a vízáradat.
Fognyűvő Manócska kishíján megfulladt. Az özönvízre még hatalmas szélvihar következett a
másik pisztolyból, akkora, hogy egyszerűen kifújta Fognyűvő Manócskát az odúból. Nem is
látta őt Gergő soha többé. A fogorvos bácsi a lyukas fogat szépen betömte, így azután Gergő
hamarosan tudott rágni, enni.
Azóta csokoládét, cukorkát csak akkor eszik, ha az anyukája megengedi, nem pedig amikor
kedve tartja. És ami a legfontosabb: ha édességet evett, azonnal szalad a fürdőszobába, és
alaposan megtisztítja a fogait. És egyébként is: Gergő sokkal rendesebb lett. Reggeli, tízórai,
ebéd és vacsora után is fogat mos. Évente kétszer meglátogatja a Gyógyító Doktor Bácsit,
pedig soha nem fáj már a foga. De meg kell vizsgáltatni, vajon minden rendben van-e még a
szájában?
 
Óvodás Gergőből közben Iskolás Gergő lett, szorgalmasan tanuló, jó gyerek, és mindenki
elfelejtette, hogy őt valaha Nyalókás Gergőnek hívták.
Ha olykor pénzt kap ajándékba, nem szalad a boltba, hogy cukorkára költse, hanem bedobja a
perselymalackájába. A malacka azóta vidáman pislog a világba, látszik, igencsak jóllakott a
sok befalt aprópénztől.
 
Amikor pedig már annyira teleette magát, hogy szét akart pukkadni, óvatosan kibontották,
megszámolták, mennyi pénz van benne. Gergő édesapja pedig elővette a pénztárcáját, s
annyival pótolta még a pénzt, hogy elég legyen a villanyvasútra, amelyre Gergő már olyan
régen vágyott, s amelyet most már meg is érdemelt.

Forrás: https://bobitaovodapecol.webnode.hu/mondokak-dalok-mesek/mesek/